Alecia Moore 1979. szeptember 8-án a pennsylvaniai Doylestown-ban született. Egyetlen fehér kislányként szerepelt egy fekete gospelkórusban, énekelt punk együttesekben, majd 16 évesen egy tehetségkutató versenyen fedezték fel tudását. Hamarosan lemezszerzõdést kötött vele a LaFace Records, mely BabyFace és L. A. Reid R&B kiadója. Debütáló lemezén a "Can't Take Me Home"-on, mely az Egyesült Államokban kétszeres platinaalbum lett, két olyan szám kapott helyet, melyek aztán megjárták a slágerlisták élmezõnyét. Becenevét onnan kapta, hogy gyermekkorában nagyon gyakran elpirult, s így a társai "Pink"-nek nevezték el. Azóta Alecia ebbõl már megalkotta a saját védjegyét - legalábbis tavaly óta biztosan, mikor barátnõivel, Christina Aguilerával, Lil' Kimmel és Mya-val elõadták a "Lady Marmalade" címû régi siker feldolgozását. 2002-ben a 22 éves kisasszony egy kis stilisztikus irányváltással jelentkezik, mivel vadonatúj lemezén a "Missundaztood"-on minden olyan zenei irányzatot egyesített, melyek jelenleg a kedvencei közé tartoznak. Így a korong igen széles stílusskálán mozog: a 14 felvétel között találunk rockos, country-s és soulos felvételeket is, meg még sok minden mást. Rögtön az elsõ dal, a groove-os, rockos "Get The Party Started" - amit kislemezre is kimásoltak - bebizonyítja, hogy mire készüljünk fel az albumnál, s alátámasztja, hogy Pink-et nyugodtan sorolhatjuk a Nu Dívák közé. A "Get The Party Started" az egyik azon nyolc felvétel közül, melyeket Alecia legjobb barátnõje, Linda Perry (4 Non Blondes) írt. Pink már tinédzserként énekelte a 4 Non Blondes slágereit az un. Open Mike Nights-ok alkalmával szülõvárosának kis klubjaiban. "Ugyanazt a kalapot hordtam mint Linda, és hasonló csizmákat, mint õ. Hangzásban is igyekeztem utánozni" - emlékszik vissza Pink. 2001 elején aztán felfedezte a telefonkönyvben Linda elérhetõségét. "Felhívtam, s egy 15 perces üzenetet hagytam a rögzítõjén megfenyegetve, hogy terrorizálni fogom, ha nem hív vissza" - meséli Pink az elsõ közeledési kísérletét. Linda nem váratott magára sokáig: "Hé, te teljesen meg vagy õrülve. Gyere el!" - mondta neki. Azóta a legjobb barátságban vannak. Ez az egész egy nagyon kreatív kapcsolat szuper végeredményekkel. Olyan sikereket, mint a "Get The Party Started" vagy az "Eventually" szinte percek alatt összehoztak. A két lady hónapokon keresztül szinte el sem szakadt egymástól, dalokat írtak, filozofáltak és tetováltatták magukat. A "Missundaztood" elkészítéséhez Pink más slágergyárosokkal is szövetkezett: Scott Storch (The Roots, Dr. Dre), Dallas Austin (TLC, Madonna) és Damon Elliott (Bone Thugs 'N Harmony) tevékenyen segítettek a feltörekvõ sztár albumának munkálataiban. Amikor a "Don't Let Me Get Me" címû felvételében az L. A. Reid és Britney Spears közötti titkos üzletet teszi nevetségessé, akkor nem a sértõdöttséget kell keresni Pinkben, hanem a büszkeséget és a magabiztosságot, amely mutatja a második nagylemezének a fejlõdését. Hogy a kisasszonynak mákja van azt mi sem bizonyítja jobban, mint a "Misery" címû száma, melyben az Aerosmith-szes Steven Tylerrel énekel duettet. Hab a tortán az, hogy Richie Sambora, a Bon Jovi világhírû gitárosa ragaszkodott ahhoz, hogy ehhez a dalhoz õ játszhassa fel a gitárhangokat. A "Can't Take Me Home" ellentételezéseképpen Pink a "Missundaztood"-on sokkal többet mutat be magából és az életébõl: A "Family Portrait" és a "My Vietnam" címû számok teljesen egyértelmûen életrajzi elemeket tartalmaznak. Ezek olyan pillanatok a múltjából, melyek a jövõjét is meghatározzák, meghatározták: "A szüleim állandóan veszekedtek. Ez volt az életem folyamatos sötét árnyéka. Magamat hibáztattam emiatt, szóval ezzel az érzéssel nõttem fel" - mondja Pink. Az õ esetében mindez egyfajta ellenállásban nyilvánult meg a világ felé. Pink egy skateboardos punk lett, kerülte az iskolát, ehelyett a Pizza Hut-nál, a McDonald's-nél, a Wendy's-nél és különbözõ benzinkutaknál dolgozott. Sosem tartott sokáig, amíg valami okot találtak, hogy kirúghassák. Az édesapja, egy vietnámi veterán, a példaképévé vált lassan a kislánynak. Az õ segítségével tér vissza késõbb Pink a normál élet keretei közé. Támogatást is kapott tõle egy ideig, majd aztán lassan kivonult az apa az életébõl. "Pink már rég nem egy hajszín csupán" - szellemeskedik Pink. Ez egy életforma, melyet õ képvisel egy jó adag szuper dallal. Vagy ahogy Alicia Moore, alias Pink mondja: "We're all pink on the inside!"